Az én utam
Bár mindig is szerettem lány, nő lenni, a kezdettekkor, első kapcsolataimban és fiatal, még épp, hogy felnőtt nőként az „egyedül is elég erős vagyok bármihez” életfilozófia adta a biztonságot. A kiszolgáltatottságtól vagy gyengeségtől rettegve mutattam meg a világnak – és főleg önmagamnak-, hogy elég erős vagyok, bármire képes vagyok egyedül is. Szavaimmal, cselekedeteimmel, kapcsolódásaimmal azt szerettem volna igazolni: egyedül is megoldom. Érek annyit, mint bárki, érek annyit, mint egy férfi. És észre sem vettem, hogy mindebben a bizonyításban egyre csak távolodtam érzéseimtől, kapcsolataimtól és a mély belső vágytól: tartozni valakihez.
Húsz évesen álmaimat követve egyedül elutaztam Indiába, ahol egy egészen más minőséget tapasztaltam meg önmagamból, a világból és a női létezésről. Megismertem a függő kapcsolódást, az alárendelődést, azt az érzést, amikor a biztonságért cserébe a szabadságomból, az önazonosságomból adok fel. Amikor a megfelelési vágytól hajtva, a kapcsolat elvesztésétől rettegve bármit feláldozok magamból. Megtapasztaltam a másik oldalt, a minden áron kapcsolódást, és néhány évig ezt az érzést ízlelgettem életemben.
Úgy éreztem, ezzel már közelebb vagyok a nőiességhez, hiszen követő, befogadó, alkalmazkodó lettem. Őrködtem a kapcsolat fennmaradása felett, nem nézve, milyen áldozatokba kerül ez számomra. És valami mégis hiányzott. Hát mégsem ez a nőies…?
Mindeközben elkezdtem mélyíteni önismeretemet, családállítást tanultam, kerestem a helyemet a világban és családi rendszeremben is. Majd egy női jóga tanfolyamon valami olyat tapasztaltam, amire ősidők óta szomjaztam: visszakapcsolódhattam az erőmhöz.
Nem a kemény, elhatárolódó, mindent megoldó, magányos erőhöz. Hanem egy bölcs, lágy, misztikus, termékeny, intuitív erőhöz, ami képes egyszerre szeretettel kapcsolódni, és közben önazonos határokat fenntartani. Képes megkülönböztetni, hogy mikor van szükség a „nem”-ekre és mikor és milyen „igen”-ekre.
Felismertem, hogy a keménységgel és teljesítménnyel lemondtam érzéseimről. Míg az alárendelődéssel és kiszolgálással pedig lemondtam az erőmről. Viszont ahhoz, hogy nőként kiteljesedve éljek, egyiket sem kell tennem.
Hiszem, hogy ha mi nők, erőnkben vagyunk, átadjuk magunkat a természetes és ciklikus áramlásnak, ami létezésünk alapja, akkor nem kell lemondanunk sem önmagunkról, sem kapcsolódásainkról, sem teremtőerőnkről ahhoz, hogy nőiesen és mégis önazonosan éljünk.
A női erő nem az alárendelődésről vagy a mindenhez alkalmazkodásról szól. És nem is a keménységről vagy mindent megoldó, magányos önérvényesítésről. A női erő egy bölcsesség, amivel felismerhetjük, kik is vagyunk valójában, hogyan tudunk kiteljesedett életet élni úgy, hogy megőrizzük és tápláljuk kapcsolatunkat önmagunkkal, a természettel és szeretteinkkel is. Alázatra és tiszteletre tanít a nálunk nagyobb erők és a természet felé, és egy gyógyító harmóniára is hív, segít kapcsolódni ezekkel az erőkkel.
Viszont nem old meg minden problémát, ha visszatérünk női erőnkhöz. Nem változik varázsütésre tökéletessé az életünk. Mégis élővé, elevenségtől lüktetővé, áramlóvá és nagyon mélyen igazzá válhatunk. Ami eddig szürke volt, megtelik színnel, a könnyek és a kacagás kiárad a lélekből. És hiszem, mert tapasztalom is, hogy megérezhetjük: bár nem mindig könnyű, mégis hatalmas ajándék és erőforrás nőnek lenni.